A múlt század ’40-es éveinek végén egy amerikai hirdetőcég egyik vezetője, Alex Osborn olyan kreatív módszerrel állt elő, amely azóta történelmet írt: a brainstorminggal. Gyakorlatilag nem létezik már csapatos döntés anélkül, hogy a braistormingot valamilyen formában ne alkalmaznák. Csak az a gond vele, hogy állítólag mégsem működik.
A brainstorming egy innovációs elven alapuló kreatív módszer, az innováció pedig csak akkor működhet, ha egy, a kreativitásban és a döntésben nagyon fontos elemet nem veszünk figyelembe: a kritikai szellemet. Köztudott, hogy kritika és vita nélkül semmi sem működik. A magányos alkotók – írók, festők, zeneszerzők – saját magukkal vitáznak az alkotási folyamat kezdeteiben, és kritikai szellemük ébren tartása a siker kötelező feltétele. De nemcsak a művészek tudják, hogy azoknak a gondolatoknak a nagyrésze, ami átsuhan a fejünkön, kiválogatásra váró szemét. Mindig, amikor legalább két ember összeült valamit megtervezni, megszűrték a gondolataik áramlását.
Osborn elve a következő volt: maximum tolerancia minden ötlettel szemben. Egy brainstorming alatt mindenki elmondja, ami eszébe jut, egyvalaki pedig feljegyez mindent, kritika nélkül. A végén pedig kiválasztják a legjobb ötletet. A kritika mellőzésének és a vitának az a lényege, hogy mindenkit bátorítsanak a javaslatok megtételéhez. Az igaz, hogy nagyon sokan félünk a kritikától, és inkább megtartjuk az ötleteinket, nehogy mások megvetésének tárgyává váljunk. Viszont amikor a beszélgetés normális, és nem feltétlenül agressziómentes keretekben zajlik – a saját ötlet érvényesítése egy kis természetes agresszivitást is feltételez –, nem kellene probléma legyen a kritika. A brainstormingban az a furcsa, hogy azt feltételezi: az emberek elveszítették a harc, a vita örömét, amikor éppen a kritikai szellem elvesztése vezet a sérülékenységhez, a konfliktusok nehezebb viseléséhez.
A filozófiai és pszichológiai elméletek mellett empirikus, ismételt kísérletek bizonyították, hogy a brainstorming nem működik. Az 1958 óta a Yale-n végzett kísérletek azt mutatják, hogy a vita mindennél hatékonyabb. Azok a tesztalanyok, akik egyedül dolgoztak vagy kritikusan viszonyultak a témákhoz, mindig kétszer jobban teljesítettek, mint a brainstorming követői. Osborne mágikus szavai – Ne kritizálj! – ahelyett, hogy növelnék, csökkentik az egyén kreativitását. Egy százas listányi rossz ötlet eltörpül két-három, vérre menően megvitatott ötlet mellett.
A Yale-n végzett kísérleteket évtizedek során javították és megismételték, ugyanazokra az eredményekre jutva. A brainstorming viszont annyira megragadt a köztudatban, hogy már semmilyen érvvel nem lehet kimozdítani belőle (éppen egy, az érveket elutasító módszert lehetne?).
Vannak azonban egyéb módszerek, amelyek a kreativitást fejlesztik:
- Brian Uzzi szociológus megtalálta a Broadway-i sikerek egyik receptjét, amelyet máshol is lehet alkalmazni: megfigyelte és számszerűsítette, hogy egy ismeretlenekből álló csapat kis valószínűséggel rendez sikeres előadást, és ugyanez érvényes a jó barátságban levőkre. Az ideális csapat azokból tevődik össze, akik jól ismerik egymást, sok közös tulajdonsággal és frissességgel rendelkeznek. Ez az elmélet a tudományos együttműködések esetében is beigazolódott.
- Steve Jobs is alkalmazott egy olyan módszert, amelyet többek között a Building 20 története ihletett. Ez az épület biztonság és kényelem szempontjából katasztrofális állapotban volt, kaotikus szerkezettel, vékony falakkal és rossz szellőzéssel. Adott időszakban sok, egymással kapcsolatban nem álló kutatóintézetet zsúfoltak be ide, de az épület szerkezete miatt a kutatók gyakran találkoztak egymással. Az ilyen véletlen összeütközések forradalmi felfedezésekhez vezettek.
Ebben a sikertörténetben két fontos tényező volt: a tér megengedte, hogy a nem rokon területek is kapcsolatba kerüljenek. Jobs ugyanezen az elven helyezte el a csapatait: hatalmas, egy légterű termekbe, hogy az alkalmazottaknak muszáj legyen találkozniuk egymással, illetve olyan embereket is felvett, akiknek látszólag semmi köze nem volt a cég profiljához: filozófusokat, írókat. És természetesen a konfliktust is bátorította.
Robert I. Sutton, a Stanfordi egyetem menedzsmentprofesszora – mindamellett, hogy kitűnőnek nevezi a cikket – blogján kiemeli, hogy a “nem működik” kifejezés nem egészen helyénvaló; nem kellene ennyire egyértelműen kijelenteni. A szakember blogján megjegyzi, hogy a brainstormingot kutatók nem képzettek a brainstormingban, mint módszerben, illetve a kutatások szinte kizárólag az ötletek megszületésének gyorsaságára irányulnak, miközben a beszélgetés és odahallgatás – a kreativitás egyik forrásaként – lelassítja az ötlettermelést. Nem utolsósorban az ötletek kombinálása az egyik legfontosabb eleme a brainstormingnak, miközben az egyedül dolgozók nem találkoznak mások ötleteivel.
Egy másik csoport, a ZURBlog szerint a brainstorming módszerét már megjelenése óta kritizálják, de a fő kérdés nem az, hogy működik-e vagy sem, hanem az, hogy 90%-ban nem is igazi brainstorming történik, amikor az emberek azt hiszik, hogy brainstormingolnak. A hivatkozott 1958-as kísérletben is azt kifogásolják, hogy nem a valódi szabályokat, technikákat tesztelték, ahogyan egy brainstormingak valóban működnie kellene: az ötletek “de”-k nélküli elfogadása, a kritika csak egy következő fázisban való alkalmazása, illetve a témánál maradás.
Mindemellett egy 2011. novemberi kísérlet is azt látszik igazolni, hogy a módszer nem működik: a csapatok kevesebb számú és kevésbé változatos ötletekkel jöttek, mint az egyének. A kísérletet végzők szerint az ok a “kognitív fixáció”, azaz a mások ötleteinek hallatára csak azokra koncentrálunk, és csak olyan típusúak jutnak az eszünkbe.
Forrás: TOTB.ro/New Yorker a fenti írás a transindex.ro oldaláról származik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.